Vezércikk

03_refinery29.jpg
Forrás: ITB

Ambivalens érzések

Van egy-két olyan téma, amelyeknek „érintettségem” okán nem igazán szívesen adok zöld lámpát. Az egyik ilyen topik a női vezetőkkel kapcsolatos, de azért évente legalább egyszer érintőlegesen vagy direktben csak feldolgozzuk ezt a meglehetősen szenzitív kérdéskört. A másik általunk mostohagyerekként kezelt témakör a kisgyermekes anyukák munkába állása. Ezt eddig nagy ívben kerültük, mivel itt mind munkáltatóként, mind pedig (nagy)szülőként érintett vagyok.

Végül is az érintettség nem lehet kizáró ok. Ellenkezőleg! Hisz mindképp gyűjtöttem a sapkámba épp elég tapasztalatot. Munkáltatóként tudom, hogy a cégméret sok mindent determinál, s nekünk, mint kis cégnek azért nem egyszerű egy kisgyerekes anyukával együttműködni. Hisz nálunk nincs redundancia egyetlen folyamatban sem, itt fehéren-feketén látszik, ha valaki dolgozik, vagy netán lazsál egy picikét.

De a gyakorlatból tudom, hogy ez a küldetés nem lehetetlen. Hisz a home office sok mindenre ad(hat) megoldást. Na, ilyenkor kerülök antagonisztikus ellentmondásba önmagammal, mert egyrészt elvárom, hogy otthonról is határidőre, megfelelő minőségben álljon elő az a cikk, készüljön el a betördelt oldal, szülessen meg az az ajánlat – legyen bármi is az akadályoztatás oka. Ugyanakkor tudom, hogy mennyire nem egyszerű a gyerkőcök lefektetése, mesélés után felcsapni a laptopot, s este 9-kor nekiállni dolgozni… Ha ilyenkor rágondolok a kollégára, akkor bizony eluralkodik rajtam az emberközpontú énem, és nagyon sajnálom őt. Másnap reggelre viszont mégiscsak szeretném a levelesládámban látni a kész cikket, a szépséges grafikát, vagy az attraktív sales ajánlatot, jó professzionalistaként ez ugyebár axióma. 

Most is dolgozik kisgyerekes anyuka nálunk, régebben is volt kismamánk, aki a pici baba mellett otthonról „nyomta”, ráadásul úgy, hogy ő volt a legeredményesebb sales kolléga. Vezetőként „rettegtem” attól a perctől, amikor azt mondja, hogy ezt nem akarja tovább így csinálni, de (nagy)anyukaként meg nehezen értettem meg, miért akar mindenáron ilyen kicsi baba mellett dolgozni valaki, ráadásul ekkora vehemenciával. Gábor fiaméknál, Norvégiában nem volt kérdés, mikor menjen vissza az anya és apa, hisz ott egyéves kor után vissza kell állni a munkába, s az anya-apa karrierje töretlenül folytatódott hol az egyik, hol a másik szülővel töltött otthonlét után.

Aztán amikor Péter fiamék kezdtek el azon morfondírozni, hogy mikor is kéne az első, a második vagy a harmadik gyerek után munkába állnia itthon az anyukának, ezt azért kitüntetett érdeklődéssel figyeltem. S most már testközelből látom, hogy multi közegben a dolog a gyakorlatban is működhet. Bár nem árt, ha van egy fix bébiszitter, no meg két „leakasztható” nagymama. Akik ilyenkor este 9-kor az altatás és mesélés után ölbe veszik azt a laptopot, hogy másnapra meglegyen az a cikk, elkészüljön az az ajánlat.

Az aktualitás pedig az, hogy „Munka mellett kisgyerekkel az élet nem könnyű, de nem is lehetetlen” című írásunkban hosszasan foglalkozunk ezzel a témával.