Vezércikk

03_interlogica.jpg
Forrás: ITB

Pálfordulás

Ha munkaerő-problémákra gondolunk, az első asszociációnk, hogy non stop toborozni kell és mindent meg kell tennünk, hogy megtartsuk a „becserkészett” embert. Ehhez persze jól kell motiválni őt, és szépen ki kell építenünk benne a lojalitást. És mindeközben vigyáznunk kell arra is, hogy ki ne égjen. És sokszor mégiscsak beüt a krach: távozik a kolléga.

És még ha meg is tettünk mindent, amit a nagy HR-kódex szerint meg lehet tenni, akkor is ott van egy régi-új elem, amivel kalkulálnunk kell: a kiégés! A saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mit jelent olyan valakivel együtt dolgozni, akinél kezdenek megjelenni ennek jelei, és el kell, hogy ismerjem: kiadóvezetőként néhány sales kollégánál kudarcot vallottam a folyamat megállításában, visszafordításában. Ma már tudom, hogy mire kellett volna odafigyelni, hogy a nagy hajtás lehetőleg ne okozzon kiégést náluk.

Ugyanakkor vannak olyan történések is, melyeknek nincs igazán közük a munkához, annál inkább az egyén fejlődéséhez, életútjához. Ha az életét nem feltétlenül érzékeli sikeresnek valaki, akkor bizony helyzet van! És nem feltétlenül jutunk a legokosabb következtetésekre olyankor, amikor negatív hangulatban kezdjük el értékelni az eddigi életünket, sikereinket, kudarcainkat. Vezetőként nagyon nehéz jól kezelni a helyzetet ilyenkor. Az ember azt gondolja, akkor cselekszik helyesen, ha mindent megpróbál megtenni, hogy megtartsa ezt az értékes embert, de lehet, hogy a „rábeszéléssel” még inkább eltávolítja magától a kiégés csapdájában levő, neki amúgy szakmailag és emberileg is kedves kollégát. Ha meg szó nélkül elfogadja, tiszteletben tartja a kolléga döntését, akkor pedig a vezető önmagának tesz előbb-utóbb szemrehányást, hogy miért nem tett meg mindent azért, hogy megtartsa a kollégát.

A kihívás csak még nehezebb, ha ebbe a helyzetbe érkezik egy új, hasonló korú, ugyanolyan nemű kolléga, netán sikeresebb magánélettel, üzleti karrierrel. Ilyenkor óhatatlanul megindul az összehasonlítás: hol tart ő az életében, hol tartok én az életemben. S ha lelkileg kicsit instabil állapotban van az illető, ez a helyzet akár meg is boríthatja, függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul látja a másik vagy a saját életét. És hát ott vannak a „barátok”, családtagok – mondhatnánk úgy is: a „jóakarók”. Na, rájuk haragszom a legjobban! Hiszen ebben a helyzetben, amikor azt érzik, hogy a számukra fontos ember vakvágányra került, nem mérlegelnek minden háttérelemet, hanem adják alá a lovat, mondván: váltsál csak nyugodtan! Nem ismerhetik valamennyi aspektusát egy ilyen szituációnak, hiszen egy nem jól felépített magánélet nem dicsekvés tárgya. De ez legtöbbjüket nem zavarja, és kért vagy kéretlen tanácsaikkal, megjegyzésükkel, magatartásukkal nem egyszer rossz inputokat adnak az amúgy kiváló szakmai eredményeket és remek munkatapasztalatot felmutató, ámde magában elbizonytalanodó, önmagával elégedetlen embernek.

Egyre több cégnél látom, micsoda energiákat emészt fel mind a munkavállaló, mind pedig a munkáltató részérő a kiégés vagy éppen a „számvetés” kezelése. Különösen a derékhad esetében! Így ajánlom figyelmükbe sok egyéb, a témához kapcsolódó cikk mellett az elveszett illúziókról szóló írásunkat.